Nyugalom, túléltem, sőt remekül vagyok, csak egy kis idő kellett, hogy leülepedjenek bennem a gondolatok és tudjak róla írni is. :) 

Bár a beköszönő posztban azt állítottam, kizárólag magamnak írom ezt a blogot, ami nagyrészt igaz is, de már a kórházban eldöntöttem, hogy fogok írni egy részletes "élménybeszámolót" arról, hogyan is zajlik egy laparoszkópos nőgyógyászati műtét. Ennek az az oka, hogy amikor lélekben a műtétre készültem és próbáltam utána járni, számos, néha egymásnak tök ellentmondó beszámolóval találkoztam. Valamiért egy lett, aminek elkezdtem nagyon hinni, abba kapaszkodtam, a műtét előtti nap vagy egy tucatszor elolvastam, szó szerint tudok belőle mondatokat idézni. Ez a cikk volt az, ennek is az utolsó etapja szól kb. erről a műtétről. Egyrészt tök örülök, hogy ez a mantrámmá vált, ugyanis ennek köszönhetem, hogy nem szaladtam el, hanem alávetettem magam a dolognak, másrészt a műtét után nagyon hamar kiderült, hogy ennek az írásnak nagyjából minden szava hazugság. A kórteremben fekve megvitattuk a sorstársakkal is, és mind arra jutottunk, hogy lehet akármilyen pici a gebasz, és akármekkora fasza csaj a cikkben nyilatkozó Elli, ilyen nincs. Szóval most az egyszer az hajt ezzel az írással, hogy a jövőben műtétre készülő sorstársaim egyszer majd rátaláljanak erre, és valós képet kapjanak arról, mi vár rájuk. Ami bár nem annyira rózsaszín, mint a Dívány beszámolója, de nem is borzasztó, sőt.

Spoiler: iszonyú hosszú poszt, véres részletek, naturális beszámoló, viszont a végén hepiend és katarzis!

Az egész műtéti procedúrám tulajdonképpen nem is a műtét napján, hanem előző nap kezdődött, ez volt a hashajtás napja. Egy vényköteles hashajtószert kaptam, ami két tasak por, amit vízben kell feloldani és a nap során iszogatni. Kifejezetten kellemes, citrusos íze volt, viszont küllemre a limonádénál sokkal jobban hasonlított a tejre. (Egyébként nem csak kórházanként, de orvosonként is eltér, engedik-e ezt az otthoni hashajtást, később többekkel találkoztam odabent, akiket a hagyományos módon egy nappal előbb befektettek és kaptak hashajtót és/vagy beöntést, illetve olyan is volt, aki otthon, de egy tök más gyógyszerrel csinálta.) A folyamat kb. 10 perccel az első kortyok után be is indult, nagyjából úgy néz ki, mint egy csúnya calici fertőzés, csak hányás és hasgörcsök nélkül, tehát nem kifejezetten kellemetlen, de nem is best day of my life. A nap során sok vizet is kell inni, illetve nagyon kímélő ételeket szabad enni is, de miután rájöttem, hogy ezek tulajdonképpen keresztülpottyannak rajtam, kora délutánra felhagytam a próbálkozással, ami azt jelentette, hogy késő délutánra már farkaséhes voltam. Én kis naiv azt gondoltam, másnap délután majd alaposan jól fogok lakni, haha :) 

Éjféltől már inni sem szabadott egy kortyot sem, a kórházba pedig reggel 7-kor kellett becsekkolnunk, ami igen korai kelést és a szeretett reggeli kávém nélkülözését jelentette. Mindezek ellenére egészen jól tudtam aludni, és reggel viszonylag nyugodtan és egész jókedvűen indultunk útnak. Első körben egy főorvosnál volt jelenésem, aki leegyeztette, pontosan milyen műtétre is számítunk (a sebészeten ilyenkor biztos piros X-szel jelölik a megfelelő végtagot). Harmadik voltam a műtéti sorban, ami a főorvos szerint kb. 11 órás kezdést jelent. Onnan átsétáltunk a nőgyógy osztályra, ahol kedves nővérkék felvették pár adatomat, megkérdezték, tartok-e valamilyen diétát, aztán szemre megállapították, hogy én biztos ájulós vagyok, ezért előbb kapok ágyat, és csak aztán kötik be a branült. Viszonylag sietni kellett ezzel, mert másodjára is csekkolni kellett a vércsoportomat a műtét előtt, mivel a protokoll 5 napon belüli vércsoport ellenanyagszűrést ír elő.

Hamar lett is ágyam és szekrényem, amelyek előző tulajdonosával pont találkoztam is előző héten a dokival való egyeztetésen. Jól elbeszélgettünk, ő 3 nappal járt előttem, és elmondta a kulcsmondatot, ami az első napokban rengeteget segített: nem fogok hazudni, az első nap nagyon szar, a második nap középszar, de utána sima ügy, és minden nappal egyre könnyebb. A branül bekötés kissé véresebbre sikerült a szerintem ideálisnál, de megtörtént, aztán vissza kellett mennem a rendelőbe a dokimhoz egy gyors UH-ra, hogy friss képe legyen arról, pontosan mit is fog műteni. Itt jött egy kis meglepi, ugyanis a kb. egy éve gondosan nevelgetett, mindenki által endometriózisnak vélt petefészekcisztám felszívódott (bár ezt senki nem mondta, nekem meggyőződésem, hogy a műtét előtti ciklustologatós Norcolut kúra és brutál menstruációs görcs szabadított meg tőle). Maradt a két mióma, amik közül az egyik kicsi, ámde nagyon mélyen van beágyazódva, arra Anna, az orvosom azt mondta, nem biztos, hogy megéri kiszedni, illetve a nagy, ámde könnyen hozzáférhető.

Innen vissza az ágyacskámba, és megkezdődött a várakozás. Ez így jól hangzik, de itt már eléggé nyűgös voltam, éhes, borzalmasan szomjas, szédelegtem, és a branül is folyamatosan fájt. A férjemet elküldtem enni, én pedig ledőltem, és kaptam infúziót, hogy ne száradjak ki teljesen, amitől viszont a karom nagyon erősen zsibbadni kezdett. Hamar kiderült, hogy azért, mert a branül nincs a vénámban, hanem szabadon folyik belém a lötty, amitől Popeye szerű alkart növesztettem. Bár a műtéti előírás szerint ilyenkor csak bal kézbe szabadna branült tenni, egy három fős, nővérekből álló válságstáb gyorsan megállapította, hogy ez nálam nem fog menni (vénát kellett volna hozni ehhez a melóhoz). Szerencsére egyikük az anesztes asszisztens volt, aki a műtét alatt is velem volt, és ő azt mondta, egye penész, majd átállnak a másik oldalamra, így szúrt egyet a jobb kézfejemen. Majd azt is gyorsan elvetették, és harmadjára megkaptam a jobb könyökhajlatba a véglegeset, ami végre a helyén volt, nem fájt, és rajta keresztül belém töltötték a folyékony reggelimet.

Közben telt múlt az idő, elmúlt 11, összebarátkoztam a szobatársakkal, Ned Stark és kísérete útnak indult Királyvárba, volt vizit, amikor is bejött vagy 20 ember fehér köpenyben és egyikük szuperszexi tűzpiros tűsarkúban és a türelmemet kérték. Aztán jött egy nővérke, hogy kezdjük meg a műtéti előkészületeket: meztelenre kellett vetkőzni, befáslizták a lábamat combközépig és betakargattak. Utána meg még órákig feküdtem így tovább, várva a soromra. Egy idő után kaptam két nyugibogyót, ami után már nem zavart semmi, sőt, el is bóbiskoltam. Valamikor 2 után végre megjelent értem egy beteghordó és áttolt a műtőbe.

A műtő érdekes hely; amíg maga a kórház, a folyosók, kórtermek csili-vilik, tiszták, modernek, cseresznyevirágos falfestéssel a folyosón, addig a műtő leginkább a régi gimis tesiszertárra emlékeztetett, régi, masszív vasakkal. A nyugibogyók dolgoztak rendesen, engem ott már semmi nem ijesztett meg, csak nyálfolyatva megállapítottam, hogy jéé, itt minden a funkcionalitást szolgálja. Az sem zavart különösebben, hogy két nagydarab, tetkós-szakállat olyan pasi, akit egy szórakozóhelyen nagy ívben kerülnék ki, pakolgat ide-oda meztelenül és próbából felrakja a lábam a kengyelbe, hogy megnézze, jól látható-e minden. A kezemet-lábamat kék zsákokba csomagolták (és én még lábat szőrtelenítettem előző nap, hogy szexi legyek a műtőasztalon :D ), közben megérkezett a csapat, a renitens jobbkézbeszúró kedves asszisztensnővel, aki egyszer csak minden cécó nélkül beadagolt egy adag gyógyszert az infúziómba, én megkérdeztem, hogy ettől már el kell-e álmosodnom, és képszakadás. Nem volt beszéltetés, 100-tól visszafelé számolás, vagy legalábbis nem emlékszem rá.

Egy pillanattal később pedig már olyan érzésem volt, mint amikor valamilyen nagyon jó álomból ébredek, aminek viszont semmilyen momentumát nem tudom felidézni. A legelső emlékképem egy erős szúró fájdalom bal alul a hasamban, és talán az, hogy épp visszaraknak az ágyamba. Ehhez az emlékképhez még nem társul semmilyen kép, mire kinyitottam a szemem, már kitoltak a műtőből, és egyből megláttam a férjemet és a szüleimet. Később a férjjel összevetettük a sztorinkat, és bennem határozottan úgy élt, hogy itt, a műtő előtt közölte velük a dokim, hogy kivette mindkét miómát, leszedett endometriózisokat, összenövéseket, a petevezetékeim csodálatosan átjárhatók és minden rendben van, vért sem kaptam. De később az adategyeztetéskor kiderült, hogy ez így ebben a formában nem történt meg, ezt Anna nekik csak később mondta és én akkor nem voltam ott. Viszont azt tudom, hogy én ezeket az infókat tudtam, amikor őket láttam, szóval szerintem ezt a műtőben nekem elmondta, amire egyáltalán nem emlékszem, de mégis eljutott az infó az agyamig. (A műtőben van egy ébresztés ugyanis, amire általában nem szoktak emlékezni.)

Visszatoltak a helyemre, kaptam újabb infúziót és abba valamilyen fájdalomcsillapítót, aztán jól megnézegettem magam. A mellkasomtól a combom közepéig narancssárga fertőtlenítővel voltam lekenve, volt három néhány centis tapasz itt-ott a hasamon, és egy negyedik, ami öklömnyi vattával volt alábélelve, és ebből lógott ki az a bizonyos drén, ami az ádáz ellenségem lett a rá következő 24 órában. A cső egy tasakban végződött, ebbe gyűlt belőlem a véres hasűri folyadék, amit vinnem kellett magammal mindenhova - na nem mintha olyan sok felé mászkáltam volna aznap, a kórházi büfébe, mint a Díványos élménybeszámolóban, meg aztán pláne nem. Igazán csak ez a drénes seb fájt, de ez sem olyan elviselhetetlenül, meg volt egy középerős, menstruációs görcshöz hasonlító általános fájdalmam. 

Beszélgettem a családommal, akik aztán elköszöntek, pihengettem, lecsöpögött az infúzióm, Daenerys megismerkedett Khal Drogoval, megállapítottam, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok mozogni, így számomra csak azok a tárgyak léteznek mostantól, amik kézközelben vannak. Végre ehettem-ihattam, igaz, csak vizet, kekszet és almalevet, de nem is igazán volt étvágyam. Még ott meztelenül fekve megnéztem Pataki Zitáék vlogjának utolsó részét, abban a percben, ahogy kijött, bőgtem egy sort, majd érkezett az éjszakás nővérke, hogy talpra állítson, felöltöztessen, megpisiltessen. Erre a részre nem tudok szebb kifejezést használni: kurva szar volt. Eleve 10 perc, mire ülő helyzetbe tudtam magam küzdeni - segítséggel, aztán felállni, derékszögbe hajolva ájulásközelben elbotorkálni a wc-ig, majd vissza. Sikerült viszont pisilnem kb 2 cseppet, aminek nagyon örültem, ahogy a hálóingnek is. 

Előzetesen úgy terveztem, hogy a kórházban majd nagy sorozatmaratonokat tartok, na ebből nem lett semmi, egyrészt erőm sem volt, másrészt a laptopom a szekrényben volt, számomra teljesen hozzáférhetetlen helyen, és senkit nem volt pofám megkérni, hogy segítsen. Beszélgettünk viszont a jó fej szobatársakkal - első éjszakára hárman maradtunk a négy fős kórteremben, aztán félálomban podcastet hallgattam, ami utána az egész gyógyulási folyamat alatt szokásom és elalvási rituálém lett. Korán elaludtam, aztán éjjel arra keltem, hogy borzalmasan fáj a hátam, mert hanyatt fekve alszom, és képtelen vagyok akár 1-2 centit is megváltoztatni a pozíciómat, ráadásul nyitva az ajtó, ég a folyosón a lámpa és zúg a fejem felett az egyébként nagyon klassz légtisztító. Eszembe jutottak az elődöm szavai reggelről, hogy minden nappal jobb és jobb, ami valahogy úgy kristályosodott ki bennem, hogy az alvás alatt van az XP-k felvezetése és reggelre szintet fogok lépni, tehát aludni kell, és jobb lesz. Ez kb. igaz is, bár a reggel újabb nővérkés, kikísérős, pisiltetős körrel indult, ami ha lehet, az előző estinél is szarabb érzés volt. Kézmosáskor egy árva pillanatra tükörbe néztem, és megállapítottam, hogy simán elmehetnék a The walking deadbe statisztálni, smink se kéne, a mozgásom is megvan hozzá.

Utána nővérváltás volt, és megérkezett a nővérek nővérkéje: ha egyszer majd humanoid robotokkal akarják orvosolni az eü-ben lévő munkaerőhiányt, remélem, hogy róla és a másnapi kolléganőjéről fogják mintázni a robotokat. :) Egyébként ez mindenkire igaz az U. kórház nőgyógy osztályán, orvosokra, ápolókra, még a takarítónőre is. Apukám epésen meg is jegyezte, hogy az én politikai véleményemmel összeegyeztethetetlenül dicsérem a körülményeket. Bár úgy gondolom, hogy nem a kormányunk eü poltikája miatt, hanem annak ellenére, de tényleg hihetetlenül jó fizikai körülmények, felszereltség, tisztaság, és végtelenül kedves és segítőkész dolgozók vettek körül, egyedül a kaja volt szar, de az egy percre sem érdekelt, amíg ott voltam. Ez a nap még nem volt kellemes, kín volt minden egyes felkelés, hihetetlenül zavart a drén, amiről véletlenül megtudtam, hogy 20 centi cső kanyarog odabent is (valamiért úgy képzeltem, hogy úgy 2-3 :) ), ráadásul folyamatosan vér szivárgott a kimeneti nyílásból, már teljesen átvéreztem az öklömnyi vattát és összevéreztem az ágyneműmet, nem hajlott a jobb kezem a branültől, de azért jobb volt, mint a műtét napja. Voltak bent a szüleim, a férjem, elbúcsúztattuk a 3. szobatársat és ketten maradtunk, sokat beszélgettünk, idővel kivették a branülömet, majd úgy 24 órával a műtét után megjelent az orvosom, hogy a gyűlölt drént is kihúzza.

Ezt egyrészt alig vártam, másrészt rettegtem tőle, hiszen 20 centi cső kihúzása a hasamba fúrt lyukon nyilván csak kínszenvedés lehet. Nos, nem volt az, egyáltalán nem fájt, inkább furcsa és szinte vicces érzés. És innentől kezdve minden egyre jobb lett. Mondták, hogy sokat kéne sétálnom, mert a séta segít, hogy a műtétnél használt szén-dioxid, amivel felfújtak, kimenjen belőlem és ne okozzon vállfájást. Jött Panni barátnőm, feltápászkodtam és tettünk pár kört a folyosón, miközben kitárgyaltuk a 8. évadra beharangozott spoilereket :) (Igen, a kórházi tartózkodásomat erősen áthatotta a Trónok harca.) Aznap este még volt bennem egy kis bizonytalanság: mondták, hogy reggel hazamehetek, de a mozgás és a séta annyira nehezen és lassan ment, hogy akkor még egyáltalán nem hittem, hogy reggel képes leszek lemenni a kocsiig, így kialkudtam, hogy ha szeretnék, egy nappal később csekkolhassak ki a Hotel U.-ból. Aznap is korán, podcasttel a fülemben aludtam el, megint megvolt az éjszakai felébredésem és a mantrám a szintlépésről, aztán eljött a 2. nap reggele.

Korán ébredtem, nem volt drénem, nem volt infúzióm, rájöttem, hogy éhes vagyok, aztán arra is, hogy sokkal-sokkal könnyebben mozgok, mint előző nap. Felkeltem, megreggeliztem a kora reggeli fényben (az előző napról maradt érintetlen reggelimet), és írtam a férjemnek, hogy menjünk haza. Innentől kezdve ütött be nálam az a lelkiállapot, ami intenzíven nagyjából 1 hétig tartott, alapjáraton pedig még mindig tart. Valamiféle eufória, hihetetlen boldogság és megkönnyebbülés, hogy túl vagyunk rajta, minden rendben ment, jól vagyok. Gyakorlatilag a hazamenéstől számítva egy hétig fülig ért a szám, és mindent gyönyörűnek, szuper finomnak és csodálatosnak láttam. Hihetetlenül jó étvággyal ettem, jobban és mélyebben aludtam, mint valaha életemben (főleg, mióta képes vagyok az oldalamon feküdni), a férj szállította nekem az összes finomságot, amit megkívántam, a sushitól a kedvenc cukrászdánk tortáiig. Az első pár napban még nagyon nehezen ment az ágyból felkelés, hiányzott a kórházi kapaszkodó és a távirányítós ágyállítgatás, és nagyon csiga tempóban tudtam közlekedni, de ez nem vette el a kedvem semmitől. A műtét utáni 4. napon találkozót beszéltem meg egy ismerősömmel egy tőlünk 700 méterre lévő jógastúdióban, ahová röpke 35 perc alatt el is sétáltam. Onnantól kezdve minden nap tettem eleinte kisebb, majd nagyobb sétákat. Pár napig még szúrni kellett a vérhígítót, amitől még mindig kék-zöld-fekete a karom, de legalább egészen hozzászoktam a tűszurkáláshoz. Fájdalomcsillapítót csak az első pár napban vettem be néha, azóta egyáltalán.

6 nappal a műtét után visszamentem varratszedésre, ami szintén nem fáj, és úgy 5 másodperc. Apropó varratok: az ominózus dréneset leszámítva a másik 3 seb icipici, sokkal kisebb, mint amire számítottam, és gyönyörűen gyógyul, az egyik már alig látszik, a másik szintén, mert a köldökömben van, a harmadik egy picit gyulladt, de semmiség. A bal alsó az egyetlen, ami kicsit nagyobb és tényleg úgy néz ki, mint egy pici műtéti heg, szerintem hosszú távon ez az egy fog látszani. Amire nem voltam felkészülve, bár tudtam a szén-dioxidos felfújásról, az az, hogy a műtét után napokig úgy néztem ki, mint egy félidős terhes, kb. mostanra apadt le szerintem a hasam a normális méretére, bár azt hiszem, híztam kicsit a műtét előtthöz képest, mert a nagy eufóriában megint több CH-t engedtem meg magamnak és sportolnom sem szabad még. Tegnap, 13 nappal a műtét után mentem először dolgozni. Mostanra már szinte a szokásos tempómmal tudok sétálni, képes vagyok lassan lehajolni leejtett tárgyaként, rossz viszont az emelés, és ha sokat sétálok, vagy túl gyorsan, fájni kezd a hasam. Hihetetlen megkönnyebbülés végre túl lenni a nehezén és nagyon várjuk a továbbiakat a baba felé vezető úton.