Mióta biztosan tudom, hogy műtét lesz, tudatosan készülök arra, hogy lehetőleg a legjobb formámban menjek a kórházba. Úgy képzelem, így talán a felépülés is könnyebb, gyorsabb lesz. (Meg ha mégis meghalok, legalább frissen, szépen, sportosan, formára szedett szemöldökkel megyek az örökkévalóságba. De azért nem tervezek meghalni, és a dokim meg is ígérte, hogy nem fogok.)

Szóval az utóbbi hetekben kicsit komolyabban vettem a szénhidrát-szegény diétát, kacérkodom az IF-fel, igyekszem többet futni - ezeknek mind látszik is az eredménye egy kicsit. Ugyanakkor adok az önkényeztetésre, éttermi vacsik a férjjel (szénhidrátszegényen), és életemben először úgy mentem a kozmetikushoz, hogy ez most ne fájjon, csak essen jól. Múlt hétvégén pedig elmentem egy workshopra megtanulni egy régóta vágyott hobbit, amit reményeim szerint majd a felépülési időszakban is tudok csinálni.

A lelki felkészülés részeként pedig a hét elején visszalátogattam a régi pszichológusomhoz egy alkalomra, ma pedig az Irgalmasrendi Kórház lelki segítőjével tudtunk beszélgetni a férjjel hármasban, ami nagyon jól esett. Valamit valószínűleg fel is lazított bennem a beszélgetés, mert aztán hazaindulva egy kisebb incidensen annyira kiakadtam, hogy végigbőgtem a teljes hazautat, át Budapesten és fél Pest-megyén, és közben nagyon mérges voltam a világra, hogy ennyire igazságtalan velem.